Habár Budafok várossá nyilvánításának időpontja előtt és után is infrastrukturális fejlődésnek lehetünk a szemtanúi, volt egy jól ismert jelenség, amely hosszú évtizedekre meghatározta a városképet. Ezek a barlang vagy pincelakások voltak, amelyek nem csak Budafokon, de a környező településeken is előfordultak. Az elnevezésekkel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy több esetben inkább a pincelakás kifejezést használják idősebb budafokiak. Ugyanakkor nem helytelen a barlanglakás sem, hiszen valóban készültek természetes eredetű üregekbe épült lakóhelyek is. Ezek közül a legismertebb helyszín a Török-barlang a Tóth József utca környékén, amely ma balesetveszély miatt nem látogatható. Itt épült a természetes barlangba ház.
A lakhatásra alkalmas pincék és üregek kialakulása a kőbányászatnak köszönhető. A budafoki mészkő építőanyagként szolgált – habár a közhiedelemmel ellentétben a Parlament nem ezekből a kövekből készült. Más, jelentős székesfővárosi építkezéshez viszont felhasználták, például az Alagúthoz. Helyben, Budafokon is felhasználták a mészkövet, amely porózussága és mállékonysága miatt nem a legjobb építőanyag.
A bányászat következtében Budafok-szerte úgynevezett mélyudvaros barlanglakások alakultak ki, például a Verebesnek nevezett településrészen is. Árulkodó nevek a Kiskőbánya és a Nagykőbánya utcák, ahol szintén fellelhetőek a kőbe vájt lakások. Mélyudvaros barlanglakások voltak továbbá a Veréb és a szomszédos Ibolya utcában – ezek ma már nem láthatóak, házak épültek föléjük. Az egyetlen, látogatható mélyudvaros barlanglakás a Veréb utca 4. szám alatt található. Utolsó tulajdonosa, özvegy Tóth Győzőné, Julianna volt, aki már életében is szokatlan látványosságként mutatta lakását az érdeklődőknek. Az emlékkiállítás első tárlata 56 éve nyílt meg. Először a Budapesti Történeti Múzeum, majd 10 éve a Klauzál Gábor Budafok-Tétényi Művelődési Központ muzeális kiállítóhelyeként és tájházként működik. Hasonlóan más barlanglakásokhoz, a kialakítás éve, valamint a helyiségek elrendezésének alapgondolata nehezen meghatározható.
Archív fotó a Veréb utcai pincelakásokról, amely ma a Barlanglakás Emlékkiállítás (fotó: Nemzeti Múzeum).
A barlanglakások világa még ma is romantikus életformának tűnhet azoknak, akik nem ilyen lakhelyen töltötték az életüket, és ez a megközelítés volt jellemző a 19. század végére is. Ekkor még a természetközeliség szempontjából nézve egyfajta kalandos életmódként tűntek fel a barlanglakások akár a külföldi utazók szemében is. Ennek ellentéte volt a szocialista beállítottságú lapok tudósítása a barlanglakásokról, amelyek a lakhatási körülmények elégtelensége mellett az egészségkárosító hatásra is felhívták a figyelmet. A lakások mindenféle komfortot nélkülöztek, vizet csak a kútról lehetett hozni, és akár több generáció is összezsúfolódott egy szobában. A lakók zömével a kisiparban vagy a gyárakban dolgoztak.
A 20. század elején, felismerve a lakások korszerűtlenségét, és egészségkárosító hatását igyekeztek kiüríteni a barlangokat. Ám a munkaerőhiánynak köszönhetően a lakások újra és újra benépesültek. A lakhatási körülmények tömeges megoldására azonban csak a második világháború és Nagy Budapest kialakítása után, a lakótelepi építkezések megindulásakor került sor. Ekkor tömegesen költözhettek el az emberek új panellakásokba, vagy éppen a barlangok, pincék fölé épített új házakba. A barlanglakások betömedékelése ezzel párhuzamosan folyt, komoly egészségügyi következményeket hozva magával: a tömedékanyag ugyanis sok esetben gyári salak volt. Az ártalmas hatást csak lassan fedezték föl, sok rákos megbetegedés után. Ezeket a tömedékeléseket napjainkra már eltávolították.
Gyönki Viktória történész, muzeológus