Boldog öröm fogta el az Árpád utca Dietzl-lépcső felé hajló részének lakosait, mikor a tavasz beköszöntésével megjelentek a községi útvállalkozó munkásai az Árpád utcában.
A kövezőkalapács csengő muzsikája a reménységek kéklő ibolyáit hozták virulásra a szívünkben. Azt gondoltuk ugyanis, hogy az Árpád utca nemcsak a hajlásig lesz Árpád utca, hanem végig és hogy az alsó rész rendbehozásával eltűnik végre házaik elől a lehetetlen állapotban lévő út hegy-völgyes kirándulóhelye, ahol napról-napra hol egyikük, hol másikuk bokája rándul ki.
Az ibolyából tövis, a tavaszi reménységekből csalódás lett. Az Árpád utca „készen” lett, a kalapácsok zenéje elhalt s legutóbb a község már át is vette a kövezést. De hát mi lesz az Árpád utca alsó részével? Hát az mostoha-útja a községnek, ott nem laknak, nem járnak emberek, vagy azok részére nem mér a község ugyanolyan mértékkel, azok nem budafokiak? A keserűség önti el a torkunkat és a düh szorítja össze az öklünket, ha erre gondolunk. Itt az ideje, hogy végre mi is megkapjuk azt, ami minket megillet. Minden eső csak rosszabbítja a helyzetet, mélyíti a lyukakat, s nagyobbítja a hegyről lehozott szemét és hulladék tömegeket. Még van mód rá, hogy a kövezési munkánál alkalmazott munkások visszarendeltessenek.
Tessék őket nyomban visszarendelni és az aránylag kevés költségtöbbletet okozó pótmunkát – az Árpád utca alsó részének kikövezését – elvégeztetni.
Molnár György
Budafok és Vidéke I. évfolyam 10. szám – 1926. április 17.