A községi közigazgatás elmaradhatatlan rekvizítuma a kisbíró és a dob. Ha valamit a lakosság tudomására akar hozni a községi elöljáróság, a bíró úr előrendeli a kisbírót, átadja neki az öregbetűs írással lekalligrafált hirdetni valót s a kisbíró nyakába veszi a dobot és a falut. Utcasarkokon, forgalmas helyeken, kocsmák előtt, vagy olyan helyeken, ahol a kíváncsi gazda meg nem tagad egy pohár bort a pergő dob még pergőbb nyelvű felkentjétől – megáll a kisbíró, belevág a bőrbe, majd elnyújtott éneklő hangon elkezdi: „Tudtára adatik lakós uraiméknak – először…” Máshol egyszerűen csak így kezdi a kisbíró: „Közhírré tétetik először…” Kisközségekben néhol még ma is szokás, hogy vasárnapokon nem a kisbíró, de a bíró hirdet, persze nem dobszó mellett, hanem a templom előtt az istentiszteletről kiözönlött népnek… De ez csak ritkaság. Legtöbb községben a kisbíró a dob és a hirdetés ura. Falusi községekben van is becsülete. Egy jegyző mesélte, hogy egy ízben ijedt képű parasztlurkó állít be az irodájába: „Maga a jedző?" kérdezi, s mikor mondja neki, hogy igen, így folytatja: „Mongya csak nem tuggya hol van a kisbíró úr?” A jegyző csak maga volt neki, de a kisbíró úr…
Budafok községnek is megvolt a maga dobos kisbírója. Da Trummla volt a címe. Egy darabig a Wachter volt egyúttal Trommler is, a községi rendőrség felállítása után azonban a dobosi méltóság önállósodott. A múlt ködéből mint legrégibb ismert kisbíró nevet, a Hirholz Ferenc nevét sikerült kiásni. A 70-es évektől évtizedeken keresztül viselte tisztét. Kövér, öblös hangú ember volt, a Kálvária-hegyen saját házában lakott. Tőle Steckmüller Mihály vette át a dobverőt, mint a híradás jelvényét. Ezután Prim Lipót lett a dobos, az ő nevezetessége, hogy ő dobolta ki a világháborút. Prim után Csiki István vette át a közhírré tételt, suszter volt eredetileg, ő dobolt a kommunizmus alatt is. Jó humorú, szókimondó ember volt. Mesélik, hogy amikor a proletárdiktatúra végét leső közönség kérdezgette tőle: Csiki pácserl, dauert’s noch lang? Így válaszolt: "Warts nua, wani im Dolmány kum, dann is’saus…” Valami kellemetlensége is volt az elvtársakkal szabadszájúsága miatt, de tényleg igazsága lett, dolmányban dobolta ki a diktatúra végét. Utána megint Prim lett a dobos, míg a szabó Kollmann át nem vette tőle a hatalmi jelvényt. Ő lett Budafok utolsó kisbírója.
Budafok várossá alakulása sok egyéb községi jellegzetesség mellett véget vet hát a dobszó-hirdetésnek is. A kisbíróból városi „altiszt” lesz, a dobból pedig porfészek a padláson. A városi hirdetményeket falragasz vagy sajtóközlemény adja majd a lakosság tudtára, nagyobb jelentőségű ügyeknél az előbbi, apróbb dolgoknál pedig az utóbbi. A város bizonnyal mielőbb fel fog állítani hirdetőoszlopokat, s az oszlopokon a jó bevételi forrást jelentő magánhirdetmények mellett helyet tart fenn a hivatalos közölnivalóknak, ahová pedig oszlop nem jut, hirdetőtábla kerül. A dobszó útján való hirdetés humora is eltűnik. Nem nevetünk többé a budafoki kisbíró nyakatekert magyar és nyakatekert német hirdetésein, s nem eshetik meg Budafokon az a jóízű kisbíró-anekdota, ami az egyik alföldi falucskában megtörtént, hogy t.i. a jegyző közhírré akarta tétetni a csütörtökre eső Szent István napi munkaszünetet, amelyet úgy íratott le a kisbíróval, hogy e napon ugyanolyan munkaszünet tartandó, mint vasárnap. A kisbíró pedig közhírré tette ilyenképpen: „Tudtára adatik lakos uraiméknak, hogy a vasárnapot ezen a héten a jegyző úr parancsából csütörtökön kell megtartani…”
No de nem bizonyos, hogy a falragasz-közhírrétételnek nem akadnak-e gixerei, amiken majd nevetni lehet.
Budafok és Vidéke I. évfolyam 5. szám – 1926. március 13.
A borítókép forrása: budaipolgar.hu